Baktay Ervin - Körösi Csoma Sándor

Eltökélt utazók - Körösi Csoma Sándor nyomában
„Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.” - Lehetséges, hogy ezeket a szavakat mormolta Körösi Csoma Sándor 1840 tavaszán kalkuttai tudományos intézetének egyik fala előtt, ahol modellt kellett ülnie. Schöfft Ágoston, magyar festőművész ugyanis ott kereste fel őt, és megalkotta róla az egyetlen hiteles képet. Schöfft Ágoston európai egyetemeken tanult festészetet. Akkor még divat volt az ilyesmi, az összes orientalista, zeneszerző, író, orvos kötelességének érezte, hogy minél több egyetemet végigjárjon, minél több tudást szívjon magába, és ez által sok nyelvet meg is tanult. Körösi Csoma Sándor 17 nyelvet beszélt, Schöfft Ágoston „csak” tizenkettőt.

Az 1800-as évek tájékán vagyunk. Kelemen László, az első magyar színtársulat megalapítója már túl van a dicsőségen és a bukáson. Mindenesetre a dicsőséges időben is szembesülnie kellett azzal, a ténnyel, hogy nincs számottevő magyar közösség. Már aki tud magyarul. Híres első előadásait engedélyezte a német városvezetés Pesten, mint egy egzotikus kalandot. Ugyanis akkoriban a főváros lakóinak 25 százaléka beszélt magyarul. A XVIII. század végén a magyar tudósok, művészek, írók rádöbbentek: ha nem lépnek, itt a vége a magyar kultúrának. Eltűnik, beolvad a németségbe. Ettől kezdve elképesztő munka vette kezdetét, hogy igazolják a magyar nyelv hitelét, eredetét, feltérképezzék rokonságát. Már akkor meghatározó álláspont volt, hogy a magyar-finnugor rokonság az elsődleges. De ezzel a rokonsággal az igazi orientalisták nem tudtak mit kezdeni, elindultak a nagy elődök nyomába keletre.

Törökország, Perzsia, Irak, India, Tibet, Dél-Kína, sőt Japán. Nem is mindig saját indíttatásra. Komoly nyugat-európai, elsősorban németalföldi egyetemeken úgy tanították, a magyar nyelv őshazáját is valahol a perzsa-délnyugat-indiai tengelyen kell keresni. Ők jobban tudták, mint mi. Schöfft Ágoston, aki ezen előszó alatt épp festi Kalkuttában Körösi Csoma Sándor portréját, szintén ezt tanulta Johann Gottfried Eichhorn híres német orientalistától Berlinben. A magyar lélek azonban soha nem nyugodott meg az elmélettel, mindig a gyakorlatot, a megtapasztalást kereste. A festő festeni ment Indiába, legalábbis látszólag. Körösi Csomához akart eljutni, és ő is meg akarta találni a magyar nyelv őshazáját. El is jutott ide, és lám, most épp festi a tudóst. Schöfft Ágoston döbbenetes módon meggazdagodott indiai évei alatt, hiszen módja volt portrét festeni az uralkodói családokról. Portrékat, életképeket, több ezer darabot. És közben Körösi Csoma jegyzetei alapján nyelvészeti vizsgálatokat végzett, azokat publikálta angol és spanyol nyelven, magyarul ezek soha nem jelentek, nem jelenhettek meg.

Magyar Tudományos Akadémia komolytalannak minősítette őket, vérig sértve ezzel az utazó festőművészt. Aki aztán továbbindult, Mexikóban ismét királyi festő lett, megvásárolta a velencei Grasshi palotát (a mely a város egyik ékköve), majd minden vagyonát eljátszotta, elvesztette a különböző házassági kalandjai által, és végül egy londoni öregházban halt meg, amely kifejezetten a nincstelen, agg festők agóniáját volt hivatott kiszolgálni.

Martin Honigberger nevéből nem sejthető, de ő is magyar, pontosabban erdélyi szász orvos. Míg festőnk épp Körösi Csoma portréján dolgozik, ő a szikh király udvari orvosa Indiában, ezer rúpia fizetéssel. Feltalálja a lepra elleni szert, legalábbis ezt írja haza. Mindenesetre a király hisz benne és szereti. Bécsben homeopátiát tanult, ennek itt nagy hasznát veszi. Ő is Törökországon, Perzsián át jutott Indiába. A figyelmes olvasó kitalálhatja: természetesen titokban ő is magyarok őseit kereste. Csak épp elvonta a figyelmét pár dolog. Elsősorban a betegségek. Amikor később hírét vette Körösi Csoma halálának, az első volt, aki elzarándokolt a sírjához a dzsardzsilingi temetőbe, a Himalája harmadik legnagyobb csúcsa tövébe. Megesküdött, hogy Körösi Csoma hagyatékát összegyűjti.
De ezzel közben már más foglalkozott.

Duka Tivadar, szintén orvos, az első orvos, aki a londoni orvosi egyetemen tanult. Indiába ment, természetesen, és természetesen Perzsián keresztül, ahol meg-megállt, és miközben gyógyított, a nagy orientalista hagyatékát kereste. Indiában ő is megtelepedett egy időre, hatalmas hírnévre tett szert, úgy hívták: „a Gangesz orvosa”. Márpedig a Gangesz nem rövid vízfolyás. Felkereste Kalkuttában Rádzsa Rádzsenralia Mitrát, aki Körösi Csoma halála után az ő általa vezetett intézetben utódja lett. Tőle megszerezte a feljegyzéseket, a tanulmányokat, a leírt tapasztalatokat, egyáltalán Körösi Csoma hagyatékát. Több év orvoslás után boldogan tért velük haza, de a Magyar Tudományos Akadémia ismét elutasította a kérelmét, hogy rendszerezhesse és kiadhassa a hagyatékot. Még egyszer visszament Indiába, ő is elzarándokolt a sírhoz, állítólag egy fát ültetett, ami ma is él és virul – és Angliában telepedett le. Ott adta ki a „LIFE AND WORKS OF ALEXANDER CSOMA DE KÖRÖS” című könyvet, mely máig a legösszefoglalóbb mű a nagy orientalista munkásságáról.

De míg Duka Tivadar a sírnál imádkozott, épp úton volt Japánba Bettelheim Bernát, szintén orvos, aki a japánokat akarta a katolikus hitre megtéríteni. És volt egy másik szándéka is: igazolni a magyar-japán nyelvi rokonságot. Ez nem sikerült neki – sem a térítés, sem az igazolás –,
mindenesetre elkészített pár nagyon hasznos szótárat.

Pár év, és újabb magyar utazó vonul a perzsa kősivatagokon át, ráadásul sántít, hiszen hároméves korában lebénult a bal lába. De így is gyalogosan hatalmas, fárasztó utakat tesz meg. Vámbéry Ármin ugyanazzal a szándékkal indul el félig bénán, mint elődjei. Felkutatni a magyarok őshazáját. Perzsia – Teherán, Shiraz, Jas. Jas, ahonnan a magyar földön élő jászok a mai napig származtatják magukat. Sőt, a mai jászsági városok többsége az iráni Jas városával kötött testvérvárosi szövetséget, és rendszeres találkozókat szerveznek. Vámbéry Ármin rácsodálkozik a nyelvi érdekességekre, valódi párhuzamokat talál a magyar nyelv történelme és az ottani nyelvi hagyományok között, bejárja az egész Közel-Keletet. Ő már dervisruhában, igazhitűként. Döbbenetes összefüggésekre jön rá.

Ő is elzarándokol Körösi Csoma sírjához, de ez titokban történik, kevesen tudják. Majd onnan megy Üzbegisztánba, ahol általa magyarnak tartott közösségekkel találkozik. Lelkesen siet (már ha ez lehetséges) haza, pár év alatt haza is ér. Ugyanis ezen utazók útját időnként háborúk, törzsi villongások, természeti katasztrófák nehezítették. 1871-ben tárja az Akadémia elé tapasztalatait, de ugyanúgy jár, mint elődje. Kioktatást kap a magyar-finnugor hivatalos tudományos álláspontról, elutasítják műveinek közzétételét. A csalódott, kiábrándult Vámbéry Ármin Londonba megy, ahol megtelepszik, és mindenféle társaság az elnökének választja, ünneplik keleti útjai miatt, kiadják a könyveit angolul, franciául. Neki még megadatik az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia egy évtizeddel később mégiscsak tagjai közé választja, és kitüntetéseket szavaz meg neki.

Xántus János etnológus volt ugyan, de a magyarok őshazája őt is érdekelte. Nemzetőrként vett részt az 1848/49-es forradalomban, és azt követően hazafias nyilatkozatai miatt menekülni kényszerült Amerikába. Több kitérő után ő is eljutott Körösi Csoma sírjához, amikor egy osztrák expedíció tagjaként 1868-tól hatalmas keleti utazást tett. Feladva a Budapesti Állatkert igazgatói székét, mely állatkertet ő alapította. Eljutott Ceylonba, Kínába, Jávára, és még több helyre. Állattani anyagot gyűjtött, párját ritkító volt a borneói gyűjteménye, melyből létrejött itthon az etnográfiai múzeum. Elborult elmével halt meg, de fantasztikus életművet hagyott hátra. A magyarságkutatással foglalkozó anyagai neki is kéziratban maradtak.

És elérkeztünk Germanus Gyulához. Az ő működése már a huszadik század első felére esik, de mindenképpen összefoglalója elődjei munkásságának. Őt már gróf Teleki Pál miniszterelnök bízza meg, hogy Indiában való tartózkodása alatt kutassa a munda nyelvek eredetét, fejlődését, és vizsgálja meg esetleges magyar, illetve más európai nyelvekkel való rokonságukat. Ezen kutatásainak gyümölcse a Have the munda languages any cognates in Europe (Calcutta, 1929) című munkája.

Felesleges a kérdés, megjelent-e magyarul. Őt is sikerült elűzni a hazájából, mert az addigi törökországi, perzsiai utazásai után annyi ismeretanyagot gyűjtött, amellyel sikeresen cáfolta az itthoni, politikai indíttatásból indult „turanizmust”, amely egy szélsőséges magyar fajelmélet volt, szerencsére nem terjedt tovább. Indiai tartózkodása alatt feleségével kötelességének érezte, hogy felkeresse Körösi Csoma Sándor sírját a Himalája alatt. Együtt térdeltek az emlék-kő elött, sütött nap, a hegyi levegő fantasztikus színvarázsokkal vonta be a helyet.

És itt véget ér a kör. Mindig visszajutunk ehhez a sírhoz, minden szereplőnk itt térdelt, itt imádkozott, vagy csak elmélkedett. És szédült bele a történelem tanulságaiba, amelyeket személyesen átélt az utazások során. Sivatagban, hegycsúcsokon, irdatlan folyómedreken, forróságban vagy fagyban – de szent céllal és meggyőzéssel. Hogy a magyar identitás, a magyar tudat, a magyar nyelv csak úgy maradhat ép és egészséges, ha ismerjük gyökereit, ha tudjuk honnan indultunk.
Germanus Gyula a Korán tanításai szerint élt.

Ám fehér, az egész testet elfedő ruhája alatt minden keleti útja alkalmával ott hordta azt a magyar nemzeti lobogót, melyet még indiai évei alatt függesztett ki szobája falára, hogy így csillapítsa honvágyát. Germanus Gyula életét az iszlám tudománykörének szentelte, de egy percre sem felejtett el magyarnak lenni, mindig is büszke volt magyarságára. Megy a perzsa sivatagban, ruhája alatt a magyar nemzeti lobogó – belegondolhatunk ebbe?

És Baktay Ervin? Kérdezhetné a nyájas olvasó. Ő hol marad?
Baktay Ervin, a kiváló orientalista, festőművész, asztrológus, író és műfordító megírta mindegyikőjük elődjének, Körösi Csoma Sándornak életét. Itt alább következik.

Pozsgai Zsolt

A KÖTET MÁR NEM KAPHATÓ!